PÉNTEK, 2022. MÁJUS 20.
15:00–17:45 Regisztráció (Hotel Continental, Színház tér 5.)
18:00–20:00 Regisztráció (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi vár)
18:00–18:40 Ünnepi megnyitó és megemlékezés dr. Bajusz Istvánról
(Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi vár)
Ötvös Koppány Bulcsú (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
Pánczél Szilamér Péter (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
Molnár-Kovács Zsolt (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
18:40–20:00 Plenáris szekció
(Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi vár)
18:40–19:00 Az erdélyi magyar régészet/régészek reprezentációja a román(iai) történetírás új enciklopédiájában
László Attila (A. I. Cuza Tudományegyetem, Jászvásár)
19:00–19:20 Mire jó egy kézirat? Lugosi Fodor András és Erdély régiségei
Szilágyi Orsolya (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
19:20–19:40 Régészet a pandémia idején. Beszámoló a Székely Nemzeti Múzeum régészeti kutatásairól a 2019–2021 közötti időszakban
Sztáncsuj Sándor József, Bajusz Mátyás és Hőgyes Mihály Huba (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
19:40–20:00 Barakk, veremház, palota. 1500 év lakóépületei egy gyulafehérvári ásatáson
Dobos Alpár, Nyulas Dorottya és Toda Oana (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár)
20:00–21:00 Vacsora (Hotel Continental, Színház tér 5.)
SZOMBAT, 2022. MÁJUS 21.
07:30–08:45 Reggeli (Hotel Continental, Színház tér 5.)
09:00–11:20 I. Őskor szekció
(Tímárok bástyája, Marosvásárhelyi vár)
09:00–09:20 Egy elfeledett kelta településrészlet a Piskolt–Kincsverem lelőhelyen
Nagy Norbert (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
09:20–09:40 Egy régészeti detektívmunka kulisszatitkaiból
Urák Malvinka (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár)
09:40–10:00 Megjegyzések az Ér vízgyűjtő területének késő rézkori leleteihez
Katócz Zoltán (Körösvidéki Múzeum, Nagyvárad)
10:00–10:20 A középső és késő bronzkor régészeti topográfiája a Nagyküküllő felső folyása mentén
Botha Zoltán József
10:20–10:40 A késő bronzkor kronológiája délkelet-Erdélyben
Puskás József (Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeuma, Sepsiszentgyörgy)
10:40–11:00 Mesélő házak. Háztartásrégészeti kutatások a Nagykároly–Bobáld tell-településen
Gyurka Orsolya és Molnár-Kovács Zsolt (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
11:00–11:20 Közösségi identitások: az erdélyi késő vaskori temetők szerkezete
Berecki Sándor (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
11:20–11:40 Kávészünet
09:00–11:00 I. Ókor és népvándorláskor szekció
(Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi vár)
09:00–09:20 Az apahidai germán sírok történeti kontextusa
Szabó Ádám (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)
09:20–09:40 Cappadocia provincia segédcsapatai Hadrianus császár korában történeti és feliratos emlékek alapján
Forisek Péter (Debreceni Egyetem, Debrecen)
09:40–10:00 Szakrális terek Raetia provinciában
- Szabó Csaba(Szegedi Tudományegyetem, Szeged)
10:00–10:20 Koracsászárkori tábor az aquincumi Vízivárosban
Gabler Dénes (ELKH Régészeti Intézet, Budapest)
10:20–10:40 Kőbányák kutatásáról Daciában
Bajusz Mátyás (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
10:40–11:00 Theodor Mommsen és Dacia provincia epigráfiai emlékeinek kutatása
Kövecsi Gerzson Ákos (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
11:00–11:20 Kávészünet
11:20–13:00 II. Ókor és népvándorláskor szekció
(Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi vár)
11:20–11:40 Hogyan kerültek ide? Loeschcke I. típusú kerámiamécsesek Dacia provinciában
Petruț Dávid (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
11:40–12:00 Római csonttárgyak Napoca területéről
Vass Lóránt (Pázmány Péter Katolikus Egyetem)
12:00–12:20 A mikházi római íjászok régészeti hagyatéka
Pánczél Szilamér Péter, Nagy Zsolt, Sidó Katalin, Szilágyi Orsolya és Ötvös Koppány Bulcsú (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
12:20–12:40 Tér és idő. A mikházi katonai vicus legkorábbi telepesei
Sidó Katalin és Pánczél Szilamér Péter (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
12:40–13:00 Római fibulák és műhely Mikházáról
Cociș Sorin (Román Akadémia Régészeti és Művészettörténeti Intézete, Kolozsvár) és Pánczél Szilamér Péter (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
13:00–14:40 Ebéd (Hotel Continental, Színház tér 5.)
14:40–16:40 III. Ókor és népvándorláskor szekció
(Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi vár)
14:40–15:00 Terra sigillata a mikházi római segédcsapattábor és vicus területéről
Kovács Bernadett (Román Akadémia Régészeti és Művészettörténeti Intézete, Kolozsvár)
15:00–15:20 (Re) Konstrukció – Régészet és építészet kapcsolata a Mikházi Régészeti Park legújabb fejlesztésében
Sági Gergely, Major Zoltán és Müllner Péter (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Budapest)
15:20–15:40 A daciai auxiliáris táborok kőbe való átépítésének kérdéséhez
Visy Zsolt (Pécsi Tudományegyetem, Pécs)
15:40–16:00 Mágneses térképezés a segesvári római táborban és a településen
Lenkey László (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest), Pethe Mihály (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest) és Pánczél Szilamér Péter (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
16:00–16:20 A szarmaták és Dacia
Istvánovits Eszter (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza) és Kulcsár Valéria (Szegedi Tudományegyetem, Szeged)
16:20–16:40 Pecsételt kerámia a szarmata Barbaricumban: tipológia és kronológia a legújabb kutatások tükrében
Szebenyi Tamás (Szegedi Tudományegyetem, Szeged)
16:40–17:00 Kávészünet
17:00–19:20 IV. Ókor és népvándorláskor szekció
(Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi vár)
17:00–17:20 A marosszentannai késő császárkori temető
Körösfői Zsolt (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza)
17:20–17:40 A marosszentannai késő császárkori temető embertani vizsgálata. Előzetes eredmények
Gál Szilárd Sándor (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely
17:40–18:00 Vandál település Szilágynagyfalu határában. Az észak-erdélyi autópályához kapcsolódó ásatások
Gindele Róbert (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
18:00–18:20 Kézdipolyán–Kőhát. Egy régi feltárás új tanulságai
Hőgyes Mihály Huba (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
18:20–18:40 A Mezőbánd–Marosveresmart csoport lovassírjainak edényei
Barbocz Beáta (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
18:40–19:00 Erdélyi avar fegyveres sírok
Konnát Árpád (Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós)
19:00–19:20 Egy (makro)régió – két (régészeti) modell: a kora avar és a honfoglaló magyar hatalmi rendszerek visszatükröződése a funeráris régészet forrásaiban
Gáll Erwin (V. Pârvan Régészeti Intézet, Bukarest) és Hőgyes Mihály Huba (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
14:40–16:40 I. Középkor és újkor szekció
(Tímárok bástyája, Marosvásárhelyi vár)
14:40–15:00 Árpád-kori kutak és anyagi kultúrájuk a Szatmárnémeti körgyűrű 1-es számú régészeti lelőhelyről.
Belbe Sebastian (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
15:00–15:20 Székelyföld „elrejtett” középkori várai
Botár István (Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda)
15:20–15:40 Középkori pecsételt díszítésű, szürke kerámia Szatmárról és környékéről
Szőcs Péter (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
15:40–16:00 Szentély a szentélyben. A nádasdaróci templom régészeti kutatása
Demjén Andrea (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár)
16:00–16:20 A kolozsvári Híd utcai kaputorony régészeti kutatása
Lupescu Radu (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Kolozsvár)
16:20–16:40 A tövisi református templom régészeti kutatása
Darvas Lóránt (Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda)
16:40–17:00 Kávészünet
17:00–19:00 II. Középkor és újkor szekció
(Tímárok bástyája, Marosvásárhelyi vár)
17:00–17:20 Fotogrammetria alkalmazása néhány középkori Szatmár megyei várnál
Laczkó Nándor (Cloudscale Digital, Csíkszereda), Belbe Sebastian és Szőcs Péter (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
17:20–17:40 A keresdi Bethlen kastély az újabb kutatások tükrében
Bencze Ünige (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely), Zólya Levente-László (Szent László Alapítvány, Keresd) és Lenkey László (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest)
17:40–18:00 Néhány gondolat a marosvásárhelyi középkori ferences kolostor gyertyatartójáról
Győrfi Zalán (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
18:00–18:20 Városi régészet és várostörténet Kolozsváron – Gaál Gábor utca: a magánterülettől a közterületig
Toda Oana, Mărginean Florin (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár) és László Keve (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
18:20–18:40 A róka esete a libákkal. Avagy ikonográfiai kalandozások régészet és művészettörténet határán
Boér Ilka (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
18:40–19:00 Régészeti diagnózis Ditróban (Hargita megye)
Puskás-Kolozsvári Frederic és Sztáncsuj Sándor József (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
19:30–20:00 Könyvbemutató (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi vár)
20:00–22:00 Állófogadás (Hotel Continental, Színház tér 5.)
VASÁRNAP, 2022. MÁJUS 22.
07:30–08:45 Reggeli (Hotel Continental, Színház tér 5.)
09:00–13:00 Autóbuszos kirándulás
Marosvásárhely (Hotel Continental, Színház tér 5.) – Bethlen kastély (Keresd) – Evangélikus templom (Almakerék)
13:00–14:00 Ebéd (Erdei fogadó, Bese)
14:00–15:00 Hazautazás / visszautazás Marosvásárhelyre
KIVONATOK
Plenáris szekció
Az erdélyi magyar régészet/régészek reprezentációja a román(iai) történetírás új enciklopédiájában
László Attila (A. I. Cuza Tudományegyetem, Jászvásár)
A tavalyi esztendő végén a Román Tudományos Akadémia égisze alatt méreteiben is monumentális, öt kötetes, A4 formátumú, összeségében 2714 oldalt számláló munka jelent meg a román(iai) történetírás egykori és mai képviselőiről (Academia Română. Secția de Științe Istorice și Arheologie. Enciclopedia reprezentanților scrisului istoric românesc. Coordonatori: Victor Spinei, Dorina N. Rusu. Editura Karl A. Romstorfer a Muzeului Național al Bucovinei, Suceava, 2021. I. (A-C), 699 p.; II. (D-K), 588 p.; III. (L-N), 443 p.; IV. (O-R), 431 p.; V. (S-Z), 553 p.). A szócikkek megírásában nem kevesebb, mint 358 szerző vett részt; az enciklopédiában szereplő mintegy 250 erdélyi magyar történész és régész munkásságának méltatását 38 különböző képzettségű és felkészültségű szerzőre bízták.
Az enciklopédia alapvető vonásainak rövid bemutatása után a szerző azt vizsgálja, hogy a tágabb értelemben vett (a régészetet, éremtant, felirattant, oklevéltant, pecséttant, címertant stb. is magába foglaló) történetírás, valamint a mindenkori társadalmak életének rekonstruálásához hozzájáruló rokon tudományterületek (földrajz, geológia, antropológia, demográfia, szociológia, jog-, vallás- és művelődéstörténet, néprajz és folklorisztika stb.) román(iai) művelőinek szentelt öt vaskos kötetben hogyan tükröződik az itt élt és élő, tevékenykedő régészek pályája, munkássága. Teszi ezt annak reményében, hogy akad majd hozzáértő történész kolléga, aki azt is számba veszi, hogy az enciklopédiában hogyan sikerült reprezentálni a „tulajdonképpeni” történetírás erdélyi magyar képviselőinek munkásságát.
Mire jó egy kézirat? Lugosi Fodor András és Erdély régiségei
Szilágyi Orsolya (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
Lugosi Fodor András a XIX. század első felében Hunyad vármegye főorvosa volt és többek között élénk érdeklődést mutatott a környékbeli dák és római kori lelőhelyek iránt is. Az erdélyi régészettörténet egyik kevésbé ismert alakjaként, munkásságáról csak az elmúlt években jelentek meg tudományos értekezések. Eddig még kiadatlan kézirataiban Fodor említést tesz több régészeti lelőhelyről, de ami még fontosabb, bemutatja a Hunyad vármegyei nemesi családok régiséggyűjteményeit, részletes leírásokat és rajzokat mellékelve a leletekhez. Az 1848-as forradalom és más történelmi események miatt ezek a gyűjtemények részben megsemmisültek, bizonyos elemeiről csakis a Fodoréhoz hasonló kéziratoknak köszönhetően vannak ismereteink. Jelen bemutató Fodor kézirata alapján próbálja rekonstruálni a Hunyad vármegyei nemesi családok római kori leleteket tartalmazó gyűjteményeit.
Régészet a pandémia idején. Beszámoló a Székely Nemzeti Múzeum régészeti kutatásairól a 2019–2021 közötti időszakban
Sztáncsuj Sándor József, Bajusz Mátyás és Hőgyes Mihály Huba (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
A 2019–2021 közötti időszak a nagy világjárvány jegyében telt, amely – sok más hatása mellett – a múzeumok életére, működésére is rányomta a bélyegét. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum számára ez az esemény egybeesett az intézmény otthonának, a Kós Károly tervezte épületegyüttesnek a teljes felújításával, amely alkalmával a régészeti gyűjtemény is új, ideiglenes hajlékba költözött. A megváltozott körülmények közepette, a gyűjtemény költöztetése, elhelyezése és rendezése mellett, a múzeum régészeti osztálya több, kisebb-nagyobb lélegzetű régészeti kutatást is végzett ebben az időszakban. Előadásunkban ennek a munkának a fontosabb állomásait, eredményeit fogjuk vázlatosan bemutatni. A jelentősebb régészeti kutatások között külön kitérünk a – napjainkban is zajló – templomfelújítási program alkalmából végzett régészeti feltárásokra (Dálnok–Református templom, Lemhény–Szent Mihály templom, Nagyajta–Unitárius templomvár, Sepsiszentgyörgy–Református templomvár) valamint a sepsikőröspataki Kálnoky-kastély renoválása, restaurálása során folytatott ásatásokra. Az említett munkák mellett megelőző feltárásokat végeztünk a sepsiszentgyörgyi Eprestető ős- és népvándorláskori lelőhelyén, valamint Kézdivásárhely történelmi városközpontjában. A sikerek, eredmények bemutatásán túl röviden szót ejtünk a régészeti munka (múzeumi és terepi) folyamatában tapasztalt problémákról, nehézségekről is.
Barakk, veremház, palota. 1500 év lakóépületei egy gyulafehérvári ásatáson
Dobos Alpár, Nyulad Dorottya és Toda Oana (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár)
Az előadás a gyulafehérvári Fejedelmi Palota udvarán 2020 nyarán végzett leletmentő feltárások eredményeit mutatja be röviden, melyre a palota felújítási munkálatainak keretében került sor. A kutatás egy viszonylag nagyméretű (21 × 7,5 m), egybefüggő felületen folyt a keleti udvar északkeleti részén. Az ásatási felület nyugati felében egy újkori épületegyüttest, keleti szélén egy ezzel egykorú árkot sikerült beazonosítani, amelyek északi és déli irányban folytatódtak a feltárás által érintett területen kívül is. Az épületegyüttes nyolc helyiségét sikerült elkülöníteni, amelyek az idők során különböző átépítéseken mentek keresztül. A felújítási projekt újratervezése miatt csak a legkésőbbi használati fázisok kerültek feltárásra, ezért az épületegyüttes kronológiájának és funkcionális változásainak pontosabb meghatározásához további kutatásokra lesz szükség. A jelenlegi adatok alapján az épületegyüttes a Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodása idején kibővített és fénykorát élő fejedelmi palota, eddig régészetileg azonosítatlan keleti szárnya volt. Lebontására, illetve a hozzá tartozó árok feltöltésére a 18. század elején végbement nagyméretű átépítések során került sor.
A felszín keleti felében számos korábbi korszak régészeti emléke került feltárásra. A késő középkorból néhány gödör, illetve két kemence, a késő Árpád-korból egy valószínűleg felszíni lakóépület maradványai láttak napvilágot. A kora középkorból (10–11. század) egy nagyméretű, földbemélyített struktúra (lakóház) került feltárásra, melynek két kronológiai fázisa különíthető el. Egy kisebb méretű lakóházat a gepida korból is sikerült beazonosítani.
A római korból egy nagyméretű épület részlete került feltárásra, melynek kutatását nagyban megnehezítette a számos későbbi beavatkozás. A minden valószínűség szerint barakként értelmezhető épületnek egy kő és egy fa fázisát lehet elkülöníteni (mindkettőt további kronológiai szakaszokkal). A feltárás során sikerült megfigyelni a belső szerkezet változásait, a hozzá tartozó porticus többszörös átépítését, illetve beazonosítani a porticus előtt haladó utat (via quintana?) és vízelvezető árkot.
- Őskor szekció
Egy elfeledett kelta településrészlet a Piskolt–Kincsverem lelőhelyen
Nagy Norbert (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
Piskolt–Kincsverem (Lutărie) lelőhely Szatmár megye délnyugati részén, a Nagyvárad felé vezető főút jobb oldalán, a település nyugati szélén található. 1970 és 1977 között a lelőhely területén meginduló agyagkitermelés miatt mentőásatás vált szükségessé, amely Németi János vezetésével tervásatásként folytatódott 1986–1989, 1995–2001 és 2007-es évek során. A feltárások során neolit, rézkori, La Tène (kelta) és császárkori objektumok kerültek elő. A kelta településrészleten a feltárások során 8 földbemélyített épület maradványa és 5 gödörként értelmezett objektum és 1 kút került elő.
Előadásom célja a lelőhelyen feltárt La Tène kori objektumok (földbemélyített lakóházak, gödrök) és a leletanyag (kerámia, csont, fém) ismertetése. Előadásomban kitérek a kelta településrészlet szerkezetére és Kárpát-medencei párhuzamaira. A feltárt település részlet a La Tène korszak középső szakaszára (Kr.e. III. sz. – LtB2-C1) keltezhető. A település minden bizonnyal egykorú a közelben lévő Piskolt–Homokosdomb (Nisipărie) lelőhely kelta temetőjével.
Egy régészeti detektívmunka kulisszatitkaiból
Urák Malvinka (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár)
Az előadás témáját három kis kerámiatábla képezi, amelyek a „tatárlakai táblácskák” néven váltak híressé, hírhedté. A leletek az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum gyűjteményének részét képezik. Az együttes három kis agyagtáblácskából áll, amelyeken különböző tevékenységeket, valamint antropomorf és zoomorf alakok sziluettjét ábrázoló bevésett motívumok láthatóak.
A leletegyüttest gazdag szakirodalom övezi, legyen szó hazai vagy nemzetközi, tudományos vagy áltudományos munkákról. Részét képezték számos országos és külföldön megrendezett kiállításnak, szerepeltek a történelem iránti fanatikus megszálltságot tanúsító amatőrök dokumentumfilmjeiben, de a magukat a történelem népszerűsítésére szakosodott tévécsatornaként jellemző médiumok figyelmét sem kerülték el.
Az 1961-es szenzációs régészeti felfedezésére számos kutató meglehetősen apodiktikusan, például mint Európa legrégebbi írásának bizonyítékára, tekinti. További kontextualizáció és a megkérdőjelezhető szempontok tisztázása nélkül a téma valóban hasonlít némileg egy hitbeli kérdéshez.
A szóban forgó tárgyak legutóbb 2019-ben voltak bemutatva a nagyközönség számára, egy, a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum által megszervezett, I want to believe / Vreau să cred (Hinni akarok) című kiállítás keretében. A retrospektív tárlat célja egyrészt az volt, hogy a terjedelmes régészeti szakirodalom felülvizsgálata során relevánsnak bizonyuló adatokat és információkat objektíven bemutassa, ugyanakkor azon vitatható, megkérdőjelezhető szempontokat is, amelyek nagymértékben hozzájárulnak a tárgyak hitelességének aláásásához. A három tábla további, a régészeti értelmezés szempontjából hasonló funkcionalitással és stilisztikai jegyekkel bíró tárgyak társaságában kerültek kiállításra. Ennek a megközelítésnek az volt a célja, hogy a hitelesség kérdésének megítélését a látogatóra bízza, anélkül, hogy ebben abszolút igazságként beállított értelmezésekkel befolyásolná.
A kiállítást megelőző dokumentációs folyamat rávilágított arra, hogy az évtizedek során terjesztett narratívá(k)ban számos eltérés létezik. Mindezen észrevételek arra ösztönöztek, hogy más megközelítésből is megvizsgáljuk a témát, ne csak a hit dichotómiáján keresztül. Ennek érdekében roncsolásmentes archaeometriai vizsgálatok alá vetettük a leleteket (XRF, RAMAN, FTIR, PIXE), amelyek eredménye feldolgozás alatt van.
Ahhoz, hogy rekonstruálhassuk, bár a közelmúltban történt, de látszólag ködbe burkolt eseményt, jó lehetőségnek látjuk detektívmunkánk állásának e konferencia keretein belül való bemutatását, abban a reményben, hogy a hallgatóság hozzájárul a kutatásunkban való haladáshoz.
Megjegyzések az Ér vízgyűjtő területének késő rézkori leleteihez
Katócz Zoltán (Körösvidéki Múzeum, Nagyvárad)
Az Ér-vízgyűjtő területéről ismert késő rézkori leletanyag mennyisége jelentősen megnőtt az elmúlt évtizedek leletmentő ásatásainak és terepbejárásainak köszönhetően. A leletanyag túlnyomó többsége továbbra is közöletlen, így a témával kapcsolatos újabb kutatási eredmények, valamint az alkalmazott kutatási módszerek ismertetése igencsak időszerűnek bizonyul. Bemutatóm célja, hogy az előkerült kerámiaedények segítségével illusztráljam az érmelléki Baden népesség fazekas termékeinek helyi sajátosságait, valamint a múltszázad hetvenes éveiben kidolgozott kerámiatipológiai rendszert kutatási eredményeimmel megújítsam. A meglévő régészeti ismereteinket kiegészítettem térinformatikai adatokkal, így valamelyest a lelőhelyek földrajzi kereteiről alkotott elképzeléseink is rendeződhettek. A kutatott terület társadalomi szerkezete és településhálózata jelentősen átalakult a késő rézkor záró szakaszában. Az Ér-vízgyűjtő területén ugyan a Baden-kultúra klasszikus időszakának tárgyi hagyatékai dominálnak, viszont a szomszédos Coțofeni-kultúra import termékei szinte minden településen kimutathatóak. A lelőhelyekről előkerült kerámialeletek régészeti vizsgálatával szeretnék hozzájárulni a Baden-komplexum északkeleti periferikus megtelepedésének jobb megismeréséhez, mégpedig az edényformák összehasonlításával, valamint a helyi készítésű és az importáruk beszerzésének behatárolásával.
A középső és késő bronzkor régészeti topográfiája a Nagyküküllő felső folyása mentén
Botha Zoltán József
Előadásomban a középső és késő bronzkor Hargita megye délnyugati részében található lelőhelyeit mutatom be. A Nagyküküllő felső folyása az Erdélyi medence keleti felében helyezkedik el, folyók, patakok völgyei által szabdalt magas dombvidéken. A középső bronzkori Wietenberg kultúra hordozói településeiket a folyók, patakok árterének peremén, magasabb teraszokon alapították meg. Míg a magaslatokon ritkábban telepednek meg, magaslati telepek néhány kivétellel mind megerősítenek, és olyan helyszínt választanak, amelyek könnyen védhetőek. A bemutatómban tárgyalt középső bronzkori lelőhelyek periódusa nagyrészt a Wietenberg kultúra III (C) szakaszára keltezhető a feltárt kerámiaanyag és díszítőmotívumok alapján, nagyrészt más kultúrák és korszakok is megjelennek a lelőhelyeken, néhány esetben viszont a kultúra egyedüliként van jelen. A késő bronzkori Noua kultúra népessége elsősorban a folyók és teraszok árterének peremén, magasabb teraszokon alapítja meg telepeit. Számos esetben a Noua kultúra települései a Wietenberg kultúra népessége által belakott területre telepednek rá.
A késő bronzkor kronológiája délkelet-Erdélyben
Puskás József (Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeuma, Sepsiszentgyörgy)
Délkelet-Erdély őskori régészeti lelőhelyeinek kutatása már a 19. század második felében elkezdődött, azonban nagyobb intenzitással a második világháború után folytatódott, leginkább a sepsiszentgyörgyi múzeumigazgató Székely Zoltán vezetésével. A számos Hargita és Kovászna megyei lelőhelyen végzett munkálatok nagyban hozzájárultak a vidék őskorának megismeréséhez. A rendszerváltás után azonban a kutatások jelentősen lecsökkentek és a szakma leginkább az addig közölt információkra hagyatkozott, és hagyatkozik ma is. A közölt információ mennyisége és minősége a 60-80-as évek szintjén mozog, ami a mai kutatás számára már nem kielégítő. A doktori képzésem során ezért is vállalkoztam a Felsőháromszéki-medence késő bronzkori anyagának teljes feldolgozására, amiben egy árnyaltabb és részletesebb képet próbálok nyújtani az adott időszakról. Az elmúlt években több kulcsfontosságú lelőhelyről sikerült mintákat küldeni radiokarbon elemzés céljából. Ezek a Noua és a Gáva kultúrához köthető megtelepedésekről, erődített telepekről származnak és nagyban segítenek a két kultúra abszolút kronológiájának pontosabb megállapításában.
Mesélő házak. Háztartásrégészeti kutatások a Nagykároly–Bobáld tell-településen
Gyurka Orsolya és Molnár-Kovács Zsolt (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
A kis lélekszámú társadalmak szerkezeti felépítése inkább moduláris mint hierarchikus rendszerű. A horizontálisan szerveződő társadalmi modulokból felépülő szociális rendszerekre néprajzi és régészeti példákat egyaránt találunk. A társadalmak alapját a háztartási egységek alkotják, biztosítva az eltérő érdekek okozta feszültségek kezelésének és a társadalom összérdekeit szolgáló csoportos magatartás kialakításának kereteit. A ház tárgyi világa a mindennapok eseményeinek színtere, illetve szerves részét képezi a közösség kulturális emlékezetének is. Az ún. anyagi metaforák utalnak az egyén és a csoport eredetére, a közösség fontos eseményeire, valamint a közösség birtokolta információk halmazára, a közös tudásra. Nemcsak identitásképző elem, hiszen a közösség az emlékezés által biztosítja saját önképének folytonosságát is. A házak életciklusai, a jól meghatározott helyen történő újjáépítésük jelentős szerepet játszik a tárgyi emlékezet és ezáltal a közösségi, kollektív emlékezet tudatos kialakításában. Az emberi emlékezés folyamata elszakíthatatlan a tárgyi világtól, a házak a külső szimbolikus információ-tárolás objektumai. A Nagykároly–Bobáld tellen 2013 és 2018 között feltárt többosztatú, nagyméretű épület tudatos megrongálása, magas hőfokon (800−1200 ˚C) történő leégetése és az ezt követő lakoma a közösségi rítusok élménydús eseménye lehetett.
Közösségi identitások: az erdélyi késő vaskori temetők szerkezete
Berecki Sándor (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
Tájrégészeti szempontból a temetők olyan antropogén tájak, melyek közösségi akaratból jönnek létre egy természeti környezetben, majd társadalmi szabályozások mentén alakulnak, ezáltal betekintést nyújtanak az adott közösség identitásának, szerkezetének számos részletébe. Míg a települések esetében a helyük kijelölésekor működő geo-morfológiai földrajzi és társadalmi tényezők jól meghatározhatók, a temetők esetében más szabályok befolyásolták a szakrális tér kijelölését és alakítását. Előadásunkban azt fogjuk vizsgálni, hogy melyek azok a tényezők, amelyek hatással voltak az erdélyi késő vaskori temetők helyének kiválasztására, milyen közösségi szabályok mentén alakult azok belső szerkezete, továbbá a temetők szerkezetének alapján kísérletet teszünk a késő vaskori társadalom felépítésének megismerésére.
- Ókor és népvándorláskor szekció
Az apahidai germán sírok történeti kontextusa
Szabó Ádám (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)
Az apahidai germán jellegű “fejedelmi” temetkezésekből három gyűrű vált ismertté, az I. sírból és talán a joggal feltételezhető III. sírból. Az I. sírból két gyűrű ismert, az egyik az ún. “névgyűrű”, a másik az ún. “keresztgyűrű”. A névgyűrűn álló név olvasatát újabban ON^A(C)HAR|VS (Onachar) alakban láttam valószínűsíthetőnek, ami létező germán név. A III. sír monogramos gyűrűje retrográd monogramjának olvasatát M^A^V^R^I^C^I (Mauric) formában láttam valószínűsíthetőnek, latin nyelven, birtokos esetben. Az olvasatokkal kapcsolatos érveimet magyar nyelven az Ősi írások I-II. köteteiben, idegen nyelven az Acta Musei Napocensis 2020–2021-es köteteiben tettem közzé egyenként, ahogy az eredmények megszülettek, s eszerint tartottam róluk egyenkénti olvasatbemutató előadásokat is. Ezt követően 2021-ben a keresztgyűrű értelmezését próbáltam meg, erről közlemény még nem készült. Igazán szakmai, régészettudománnyal foglalkozó közönség előtt és összefoglaló módon, régészeti és történeti kontextusukat is értékelő előadás a három gyűrűről még nem hangzott el. A Meroving kultúrkör keretein belül értelmezhető régészeti kontextusú gyűrűk olvasata és értékelése megkérdőjelezi az apahidai sírokban eltemetett előkelők korábban feltételezett királyi rangját és gepida mivoltát, illetve új megvilágításba helyezi az Apahidán az 5. század utolsó harmada és 6. század első harmada között letelepedett személyek origóját.
Cappadocia provincia segédcsapatai Hadrianus császár korában történeti és feliratos emlékek alapján
Forisek Péter (Debreceni Egyetem, Debrecen)
A Iulius-Claudius-dinasztia korától kezdve Cappadocia provincia a Római Birodalom keleti határának északi központja volt. A Kr. u. 70-es évekig a provincia katonailag nem volt jelentős, csupán segédcsapatok állomásoztak a területén, a Flavius-dinasztia korától kezdve azonban katonai jelentősége megnövekedett. Az átszervezéseket követően a Kr. u. 1-2. század fordulóján már 2 legio, legalább 4 ala és 15 cohors állomásozott a provinciában. A tartomány végleges katonai arculata Traianus dák háborúit követően alakult ki, ekkor érkezett több segédcsapat is a balkáni térségből. Hadrianus korában Arrianos, a történetíró volt a tartomány parancsnoka, aki 135-ben az alánok támadása miatt összevonta a provincia haderejének egy részét és a betörő barbárok ellen vonult. Ektaxis kata Alanón c. művében felsorolja az összevont katonai egységeket, így pontos képet kapunk, hogy a korszakban mely segédcsapatok állomásoztak Cappadociában. A feliratos anyagok összecsengenek a történetíró leírásával, a csapatok nagy része a késő császárkori Notitia Dignitatum alapján még a Kr. u. 4. században is ugyanazon a helyen állomásoztak ahol kétszáz évvel korábban.
Szakrális terek Raetia provinciában
- Szabó Csaba(Szegedi Tudományegyetem, Szeged)
Raetia provincia a hagyományosan dunai provinciák néven ismert makro-régió legnyugatibb szegmense. Az Augustus és Tiberius császár idején meghódított és a Kr.u. I. század második felében konszolidálódott provincia számos jelentős kulturális régiót egyesitett (alpesi régió, itáliai kapcsolatok, kelta hagyományok) amelynek nemcsak politikai és gazdasági, de vallási kihatásai is voltak. Az előadás bemutatja a provincia makro- és mezo-tereinek (köztéri templomait és vallási közösségeinek) szakralizált épületeit, reflektálva a római kor előtti és a római kori térszakralizáció sajátosságaira. A tanulmány az „újraalkotott hagyomány” (reinvented tradition) és kulturális appropriáció fogalmain keresztül bemutatja a provincia régészetileg azonosított szakrális tereit és azok lokális sajátosságait.
Koracsászárkori tábor az aquincumi Vízivárosban
Gabler Dénes (ELKH Régészeti Intézet, Budapest)
Radnóti A. és Nagy T. I.századi sírkövek lelőhelyei alapján már 1955-től a budai Bem tér területére lokalizált egy Claudius kori alatábort. Az 1990-es években Kérdő K. ettől a területtől délre kereste a castellum helyét. A Víziváros északi részén folytatott leletmentések anyaga azonban azt igazolta, hogy a Bem téren is lehetett egy tábor; talán korábbi mint a Kérdő K. által lokalizált erőd. A 2001-2002-ben, a Bem téren folytatott feltárások nemcsak igazolták egy korai tábor helyét, hanem arra is engedtek következtetni, hogy Aquincum legkorábbi táborát már Tiberius uralkodásának végén is kiépíthették.
Kőbányák kutatásáról Dáciában
Bajusz Mátyás (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
A XIX. század második felétől Téglás Gábornak köszönhetően több római kőfejtőt megismerhettünk Dácia területéről. Az ő munkáját több kortársa is segítette a kőbányák feltérképezésében, lerajzolásában, vagy csak egyszerűen az információk terén. Téglást követően, több tanulmány született, ahol a kőbányákkal is foglalkoztak kisebb-nagyobb mértékben, melyekben csak az elődjük eredményeit ismétlik. Hosszú idő után, Volker Wollmann foglalkozott nagyobb mértékben a kőbányák kérdésével. Ő azonban nem a kőbányák feltérképezésére vagy beazonosítására, hanem főleg a római feliratokból vett minták geológiai vizsgálatára alapozta kutatását. Az eddigi eredmények ellenére nagyon keveset tudunk a rómaiak által legnagyobb mértékben használt építkezési alapanyag eredetéről.
Vajon hány kőbányát ismerünk eddig Dácia területéről? Hol vannak a kőbányák? Hogyan kutassuk a kőbányákat? Római-e a kőfejtő? Kik voltak a bányászok és kinek volt a tulajdonában a kőbánya? Csupán néhány kérdés azokból, amikre a választ keresem, és amelyeket igyekszem kutatásaim során részben megválaszolni.
Theodor Mommsen és Dacia provincia epigráfiai emlékeinek kutatása
Kövecsi Gerzson Ákos (Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
Az előadásban egy olyan esemény kerül bemutatásra, amely több évtizeden keresztül hatást gyakorolt az erdélyi régészetre. Az említett esemény Theodor Mommsen kutatása volt, amit az egykori Dacia provincia területén végzett. Az epigráfus 1857-es erdélyi tartózkodásával, nemcsak bővítette az egykori provinciáról ismert adatainkat, hanem elősegítette a helyi régészet kibontakozását is. Mommsen személye ösztönöző hatást gyakorolt a 19. századi erdélyi ókorkutatásra.
A témának a jelentősége abban rejlik, hogy ahhoz a tényhez viszonyítva, hogy mennyire fontos részét képezte Mommsen munkássága az erdélyi ókorászok számára, magáról az Erdélyben végzett munkájáról kevés adattal rendelkezünk. Az 1857-es erdélyi útjáról szóló különálló tanulmányok hiányában, csupán más témákkal kapcsolatban vannak említve információk a történtekről. A témában a legfontosabb alkotást az IDR jelenti, mely tartalmazza a feliratokat és Mommsen erdélyi tevékenységének összefoglalóját egyaránt egy tágabb katalógusban jelenítve meg.
A téma kutatásának motivációját az előbb elhangzottak indokolták, mivel nem létezik egy olyan tanulmány sem, amely átfogóan bemutatná Mommsen erdélyi munkásságát 1857 őszén. Az előadásban tehát Erdély régészettörténetének egy fontos fejezetére szeretnék rávilágítani. Ezáltal egy méltatlanul elfeledett részét az erdélyi régészettörténetnek kívánom feleleveníteni.
- Ókor és népvándorláskor szekció
Hogyan kerültek ide? Loeschcke I. típusú kerámiamécsesek Dacia provinciában
Petruț Dávid (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
A szakirodalom a Loeschcke I típusú volutamécsest tekinti a római kerámiamécses-gyártás első egyedinek mondható formájának és kezdeteit a Római Köztársaság végső éveire, azaz a Kr. e. 1 század közepére vezeti vissza. A jellegzetes formai vonásai, elsősorban a háromszög végződésű orr és az azt közrefogó voluták, valamint a discuson gyakran előforduló gazdag figurális ábrázolások a legkönnyebben felismerhető római mécsesek egyikévé tették és minden bizonnyal tevőlegesen hozzájárultak a kitartó népszerűségéhez. Mindazonáltal, a jelek szerint a korai volutamécsesek nem tudták felvenni a versenyt a Flavius kor elején megjelent Firmalampen kategóriájú termékekkel, minek következtében az itáliai gyártásuk a Kr. u. 1. század végén abbamaradt. A 2. század első évtizedében megszervezett Dacia provinciában a kutatás mégis kimutatta a szóban forgó típushoz tartozó mécsesek jelenlétét. A közölt adatok szerint jelenleg 54 darab Loeschcke I típusú mécses került elő különböző daciai lelőhelyekről, elsősorban Ulpia Traiana Sarmizegetusáról. A jelen előadás ennek a leletanyagnak a szélesebb körű – gazdasági, társadalmi, kulturális – értelmezését kísérli meg.
Római csonttárgyak Napoca területéről
Vass Lóránt (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest)
Az előadás a római Napocán, újabb ásatások során előkerült csonttárgyak elemzését kínálja. Az egykori római város sűrűn lakott, északi intra muros negyedéből (Victor Deleu utca, Múzeum tér), a városhoz kötődő déli temetőből (Avram Iancu/Petőfi utca), illetve a város territóriumán elhelyezkedő villa rusticából (Lombului utca) származó 86 darab közölelten csonttárgy első látásra kevésnek tűnik a római város méretéhez és intenzív életéhez képest, a tárgyak típusai, jellege, illetve a korszerű feltárásokból származó régészeti kontextusok miatt azonban érdekes adalékul szolgál a település és közvetetten Dacia római csontiparához. A többi daciai településhez (is) képest a tárgyak nem különösképpen látványosak és különlegesek. Ennek ellenére pont a formai egységesség, szabványszerűség és „egyszerűség” az, ami izgalmassá teszi ezeket a tárgyakat.
A mikházi római íjászok régészeti hagyatéka
Pánczél Szilamér Péter, Nagy Zsolt, Sidó Katalin, Szilágyi Orsolya és Ötvös Koppány Bulcsú (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
Az előadás során a Mikházán zajló régészeti feltárások révén előkerült római nyílhegyeket és reflexíjtartozékokat igyekeztünk interdiszciplináris módszerekkel megvizsgálni. Az eddigi kutatások során egy tucat csontból készült íjmerevítő, nyílvesszővég és félkész termék került elő jelezvén, hogy az íjak és az íjtartozékok valószínűleg helyben készültek. A katonai tábor és a település területéről előkerült vassalakleletek archeoemetriai vizsgálata alapján kijelenthetjük, hogy a lelőhelyen a római korban több kovácsműhely működött. A segédcsapattáborban végzett feltárások során eddig több mint 200 vasból készült nyílvesszőhegy került napvilágra és a formai jegyek alapján egységes jelleget mutatnak. Öt reprezentatív mintán végeztünk XRF vizsgálatokat melyeken magas vastartalom volt kimutatható. Jelen kutatás az EME Külső Kutatási Projektje révén valósult meg.
Tér és idő. A mikházi katonai vicus legkorábbi telepesei
Sidó Katalin és Pánczél Szilamér Péter (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
A mikházi tervásatások és mentőásatás során a katonai vicus kutatásában számottevő eredmények születtek. Egyrészt a római település kiterjedését sikerült pontosabban lehatárolni, valamint a település fejlődése szempontjából, a különböző településrészek jellegét és kronológiáját lehetett pontosítani.
Előadásunkban a civil település legkorábbi járószintjeinek és struktúráinak kerámiaanyagát elemezzük, amely egy új képet nyújt a település legkorábbi korszakáról és a formák alapján az új telepesek származási helyére próbálunk fényt deríteni. A kutatások során helyi kerámiagyártásra utaló leletek kerültek elő, amelyek fontos információval bírnak a település létrejöttével kapcsolatban.
Római fibulák és műhely Mikházáról
Cociș Sorin (Román Akadémia Régészeti és Művészettörténeti Intézete, Kolozsvár) és Pánczél Szilamér Péter (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
Az előadásban a keleti limes Maros megyei szakaszának lelőhelyeiről előkerült fibulákat elemezzük, de fontos hangsúlyozni, hogy a leletek többsége a mikiházi feltárások során kerültek elő. A közel ötven fibula, jelentős kronológiai, gazdasági és társadalmi kérdések megválaszolására ad lehetőséget és Daciai vonatkozásban érdekes leletegyüttest képeznek. Két különleges lelet alapján egy helyi műhely működésének lehetőségét is fel tudjuk vetni.
III. Ókor és népvándorláskor szekció
Terra sigillata a mikházi római segédcsapattábor és vicus területéről
Kovács Bernadett (Román Akadémia Régészeti és Művészettörténeti Intézete, Kolozsvár)
A mikházi római segédcsapattábor területén, 2013 és 2021 között végzett szisztematikus ásatások és terepbejárások alkalmával számos importált terra sigillata edénytöredéket tártak fel a principia és a vicus területéről, amelyek fontos információkkal szolgálhatnak a lelőhely kutatását illetően. Jelen előadás 73 terra sigillata edény (81 töredék) előzetes vizsgálatára épült, mely által jobban megérthetjük a tábor és a körülötte lévő település mindennapi életének bizonyos aspektusait, bővíthetjük a lelőhely egyes kontextusainak értelmezési lehetőségeit és betekintést nyerhetünk a terület Kr. u. 2. és 3. századi kereskedelmi tevékenységébe is. Az edények vizsgálata még kezdetleges, de a származási helyük szempontjából beazonosítható töredékek, valamint a fazekas és mesterpecsétek ismerete alapján bővülhetnek ismereteink a katonai segédcsapattábor és a környező település fogyasztási szokásait illetően és ezek területeinek pontosabb keltezésére is sor kerülhet. Kérdéses, hogy az edények valóban import által kerültek-e a táborba, vagy a katonák által érkeztek. Nem kizárt azonban, hogy mindkét lehetőségre találhatunk példát. A keleti limes területére került sigillaták kutatása egyrészt a tábor és környéke mindennapjainak megismeréséhez fontos, másrészt a Római Birodalom kereskedelmi hálójának egy részét is jobban megérthetjük általuk. A dolgozat és előadás célja az ehhez kapcsolódó kérdések megfogalmazása és a terra sigillata edények tipológiai és kronológiai vizsgálata általi törekvés ezek megválaszolására.
(Re)Konstrukció – Régészet és építészet kapcsolta a Mikházi Régészeti Park legújabb fejlesztésében
Sági Gergely, Major Zoltán és Müllner Péter (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Budapest)
Az előadás bemutatja a Mikházi Régészeti Park jelenleg tervezés alatt álló legújabb elemét, amelynek az előadók a szerzői. A munka a Maros Megyei Múzeummal már 10 éve tartó, gyümölcsöző és szoros együttműködés újabb mérföldköveként jön létre, melyben a régészet, valamint a népi- és kortárs építészet hármas egysége alkot elválaszthatatlan, egymást erősítő-kiegészítő, összetett kontextust. Kitérünk a torony rekonstrukciójának kérdésére a régészeti feltárások és a legújabb kutatások fényében, ennek viszonyára a falusi környezettel, az erőd teljes területével és komplex táji viszonyaival, valamint külföldi párhuzamokkal nemzetközi kontextusban is bemutatjuk a Mikházi tervek jelentőségét.
A daciai auxiliáris táborok kőbe való átépítésének kérdéséhez
Visy Zsolt (Pécsi Tudományegyetem, Pécs)
Énlaka castellumában 2017 óta folyik újabb kutatás. Elsőként a principia és a via principalis viszonyának a tisztázását végeztük el. 2019-ben a castellum keleti vallumát vágtuk át. A 2021. évi ásatás a két oldalkapu területén folyt. A porta principalis dextra nyugati kaputornyán is áthaladó kutatóárok megmutatta, hogy az első fázisban nem voltak a kőerődnek kaputornyai, mivel a kaputorony belsejében és a toronyfal alatt megtaláltuk az elbontott castellum-fal alsó kősorait. A porta principalis sinistra területén előkerült a castellum és a nyugati torony fala, ennek a keleti oldalán lévő toldalékfal és az ebből kelet felé kiinduló keskeny fal a 3. század derekán készített elfalazás maradványa. A feltárás során előkerült a cohors VIII Raetorum 149-ben készült táborépítési feliratának a töredéke. Az új felirat nemcsak az építés pontos idejét adja meg, hanem arról is tanúskodik, hogy az építő ez a cohors volt, és nem az eddig feltételezett cohors IIII Hispanorum. Hadrianus és Antoninus Pius korában négy építési felirat tanúskodik Daciában erődök kőbe való átépítéséről, ezen kívül több esetben feltételez a kutatás hasonló építési időt. 180 utánra csak kevés kőerőd építése tehető, Caracalla idején pedig már nem új építkezésekre, hanem a meglévő erődök javítására, modernizálására került sor. Erre elsősorban a falsíkból a toronyfal szélességével kiugró tornyok utalnak.
Mágneses térképezés a segesvári római táborban és a településen
Lenkey László (ELTE, Budapest), Pethe Mihály (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest) és Pánczél Szilamér Péter (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
A segesvári római erődített tábornak és településének nyomai a Nagy-Küküllő által K-ről, É-ról és Ny-ról körülvett jól védhető folyóteraszon találhatók a mai Segesvártól ÉNy-i irányban. Egyes elemei, így a tábor K-i és D-i kerítőárka és a via principalis, ami a táboron kívül is folytatódik, a Google Earth műholdfelvételén is jól láthatók. Ezt a nagyszerkezeti képet lényegesen nagyobb részletgazdagsággal mutatja a mágneses mérések eredményeit bemutató térkép. A mérési terület közepén látható egy 100 x 150 m-es téglalap alakú anomáliaszegény terület, melynek tájolása kicsit eltér a táborétól és a közepén ÉÉNy-DDK-i irányban keresztülmegy rajta a tábor Ny-i árka. Lehetséges, hogy ez egy korábbi tábor volt, melyet felhagytak és a kibővítettek, és az új tábor így nyerte el a végleges 130 x 180 m-es kiterjedését. A régi tábor Ny-i része az új táboron kívül maradt, de a vicus épületeinek tájolása a régi tábor tájolását követi. A táboron belül az épületek és a feltételezett via praetoria tájolása a via principális D-i oldalán nem egyezik meg a tábor tájolásával, így ezek valószínűleg még később épülhettek. A vicus épületeinek az alaprajza jól látható. Ezek javarészt a főút mellett, illetve a tábor körül az utcák mentén találhatók. Érdekes módon a falak negatív anomáliával jelentkeznek, ami arra utal, hogy anyagukat később kitermelték. A mérések alapján a kőből épült település jól lehatárolható É, D és Ny-i irányban, K felé a lemért területen kívül is folytatódott. A tábor É-i oldala lecsúszott a folyóteraszról a Nagy-Küküllő völgyébe. A mérések által kimutatott eltérő tájolású szerkezetek alapján egyértelmű, hogy a tábor és a település több fázisban épült.
A szarmaták és Dacia
Istvánovits Eszter (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza) és Kulcsár Valéria (Szegedi Tudományegyetem, Szeged)
Az alföldi szarmata Barbaricum és a környező provinciák közötti kapcsolattal foglalkozó kutatók jellemzően a Pannoniával folytatott kereskedelmet vizsgálják, figyelmen kívül hagyva a szarmata-dák/daciai, illetve moesiai relációt. Előadásunkban azt vizsgáljuk, milyen lehetséges szerepet játszottak a szarmata mezőgazdasági termékek a daciai lakosság (ezen belül a katonaság) ellátásában.
Pecsételt kerámia a szarmata Barbaricumban: tipológia és kronológia a legújabb kutatások tükrében
Szebenyi Tamás (Szegedi Tudományegyetem, Szeged)
A Kárpát-medencei szarmata Barbaricum kerámiaanyagának egyik legszínesebb leletcsoportját a pecsételt díszű edények alkotják. A Dunától keletre eső szállásterület teljes egészéről (amely egyaránt kiterjed a jelenlegi Magyarország, Szerbia és Románia területére is) a kutatás eddig összesen 198 edény töredékeit azonosította. A leletanyag korábbi horizontját a provinciális termékek adják, amelyek között biztonsággal helyezhetjük a 2. század – 3. század eleje közötti időszakra a kelet-pannoniai eredetű pecsételt díszű, félgömbös tálakat. A kizárólag Aquincum előterében dokumentálható kónikus hasú tálak a római import kerámia első olyan leletcsoportját biztosítják, amelyek földrajzi elterjedésükkel egy jól körülhatárolható régiót rajzolnak ki. Datálásuk is hasonlóan szoros kereteket rajzol ki, jelenlétük a 3. század folyamán igazolható biztosan. Lényegesen több kérdést vetnek fel a Dragendorff 37 típusú terra sigillata tálakat utánzó, szarmata gyártmányként meghatározható, pecsételt díszű és vörösre festett felületű edények, hiszen motívumkincsük és formaviláguk relatív homogenitása ellenére tipológiai rendszerük egyelőre csak munkahipotézisként dolgozható ki. Az ismert darabok alapján rendszerezésük a motívumok elrendezése alapján lehetséges: a tojásfüzér-sor és a lehetséges „képmező” helyzete, illetve komplexitása együttesen rajzolhatnak ki tipológiai csoportokat. A vizsgált edénytípus képviselői kevés kivétellel a barbár festett kerámia Vaday Andrea által meghatározott késői horizontját gazdagítják, a datálásra alkalmas darabok mind 4–5. századi környezetből ismertek.
- Ókor és népvándorláskor szekció
A marosszentannai késő császárkori temető
Körösfői Zsolt (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza)
Az 1903-ban Marosszentannán feltárt temető a kolozsvári Erdélyi Múzeum egyik legjelentősebb ásatása, amely ma a nemzetközi barbaricumi kutatásban kiemelt figyelmet kapott Marosszentanna-Csernyahov kultúra névadó lelőhelye. Az utóbbi évtizedben a kultúra számos moldvai, román, orosz és ukrán lelőhelyét közölték újra, ugyanezt szeretném megtenni a magyar kutatástörténetben különleges helyen álló Maros menti temetővel is. A terv aktualitásához hozzájárul, hogy nemrégen előkerült az ásatás naplója, benne közöletlen sírrajzok, a feltárást vezető Kovács István Pósta Bélának írt levelei, számos fotó (közölt és közöletlenek), illetve több térképvázlat. A dokumentumok nemcsak páratlan kutatástörténeti forrást jelentenek, hanem fontos részletekkel szolgálnak a régészeti kontextusról (a temető kutatottságáról, kiterjedéséről, a mellékletek helyéről a sírban stb.) és jól kiegészítik, értelmezhetőbbé teszik az eredeti publikáció szöveges leírásait. A temető újrafeldolgozása alkalom a leletanyag statisztikai alapú elemzésére (szeriálás, klaszteranalízis), amelynek során a temető belső kronológiáját szeretném pontosítani. Jelenleg a kutatómunka közepénél járok, előadásomban az eddigi eredményeimet foglalom össze.
A marosszentannai késő császárkori temető embertani vizsgálata. Előzetes eredmények
Gál Szilárd Sándor (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
Az 1903-ban feltárt marosszentannai temető kulcsfontosságú az erdélyi vizigót megtelepedés kutatásában. Kovács István az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának régésze szakszerű ásatás során 74 csontvázas temetkezést tárt fel. „Azokat a csontvázakat, melyeknek koponyái épek voltak, felszedtük, sajnos azonban az ilyen természetű emlékeknek a tanulmányozása még mind ez ideig nem történt meg” (Kovács István, Dolgozatok 1912, 257). 119 év után lehetőség nyílt a humán csontanyag antropológiai elemzésére.
Vandál település Szilágynagyfalu határában. Az észak-erdélyi autópályához kapcsolódó ásatások
Gindele Róbert (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
Az erdélyi autópálya ún. 3B5 szakasza Berettyószéplak és Szilágynagyfalu között mintegy 15 kilométer hosszan fut, a Berettyó folyó árterületén és teraszain. A 2021-es év folyamán kitűnő lehetőség mutatkozott e régészetileg kevésbé ismert terület kutatására, sajnos csupán a nyomvonal határain belül. Szilágynagyfalu határában, az első dombháton, mely a Berettyó alsó teraszait fölé emelkedik egy a római kori Barbarikumban a Przeworsk kultúrához köthető teleprészeletet tártunk fel (3. Lh.). A feltárt teleprészletnek egyetlen kronológiai fázisa van (II. sz. vége–III. sz. eleje), elszórt objektumokkal, kultúrréteg nélkül. A kutatott felület nyugati részén felszíni építményekhez kapcsolható cölöplyuk-sorokat, gödröket és egy kutat találtunk, míg a keleti részén észak-dél tájolású, négyzet alakú kiégett gödrök csoportját.
Az általunk kutatott teleprészlet mikroregionális szempontból különleges helyen van: egy dombhátra, visszahúzódva, távolabb a számos korszakban lakott Berettyó alsó teraszától. Az előzetes szondázás eredményeit összevetve az ásatással felmerül annak a lehetősége, hogy tulajdonképpen egy „Einzelhof” típusú, elszigetelt teleppel számolhatunk, mely igen ritka a Przeworsk kultúra területén.
Kézdipolyán–Kőhát. Egy régi feltárás új tanulságai
Hőgyes Mihály Huba (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
Felső-Háromszék eddigi legnagyobb kora-középkori települését Székely Zoltán vezetésével tárták fel 1963 és 1967 között, s eddigi ismereteink a lelőhelyről a jeles kutató ismertető jellegű közleményein alapulnak. Jelen előadás a feltárás dokumentációjának és a teljes fellelhető kora-középkori leletanyagnak az újravizsgálásából leszűrt következtetéseinket ismerteti.
A Mezőbánd–Marosveresmart csoport lovassírjainak edényei
Barbocz Beáta (Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)
A temetkezési rituálé a szociális reprezentáció leképezése, a megjelenítésé hogy egy adott közösség fizikai és szellemi tekintetekben hogyan kezeli a holtakat és az élőket. A sorostemetők (n.: Reihengräberfelder, a.: row-grave cemeteries) az 5. században alakultak ki a meroving kultúra egyik jellemzőjeként, amelynek keleti határaként az Erdélyi – medence tekinthető. A ló, mint állat jelentős szerepet töltött be a nomád avarok életében. A kora avarkorban gyakran előforduló lovastemetkezéseknek több fajtája ismert, a részleges, csak koponyát vagy hosszúcsontokat tartalmazó temetkezésektől a teljes vázas temetkezésekig. Több temető esetében megfigyelhető az is, hogy a ló és a gazdája nem feltétlenül fekszenek közös sírgödörben, hanem bizonyos távolságra vannak elhelyezve egymástól. A jelen tanulmány a sírokban gyakran jelenlevő sírmellékletet az étel vagy ital felajánlására használt edényeket vizsgálja és megpróbál összefüggéseket keresni a temetkezési szokások és az edények formája, készítéstechnikája valamint az egyéb sírmellékletek között.
Erdélyi avar fegyveres sírok
Konnát Árpád (Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós)
Az erdélyi avar jelenlét a 7. század 4-5. évtizedeiben kezdődött. A gepidák és szlávok leigázása/beolvasztása után, 650/670 között az avarok egy hatalmi központot hoztak létre a Maros folyása mentén, a mai Marostövis és Tordamező környékén, amely hatalmi központ a 8. században is végig működött. Ezen hatalmi központ a 9. században már nem mutatható ki, minden valószínűség szerint megszűnt, impériumváltás következett. Az avarok erdélyi jelenlétének súlya a kitermelt só és nemesfémek útjának biztosítása volt. Előadásomban és dolgozatomban az eddig feltárt avar fegyveres sírok alapján társadalomrégészeti kutatások jelen állását szeretném összegezni.
Egy (makro)régió – két (régészeti) modell: a kora avar és a honfoglaló magyar hatalmi rendszerek visszatükröződése a funeráris régészet forrásaiban
Gáll Erwin (V. Pârvan Régészeti Intézet, Bukarest) és Hőgyes Mihály Huba (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
A kora avar és a magyar honfoglalás kori steppei jellegű uralmi struktúrák Kárpát-medencei térhódítása gyakorlatilag civilizációs konfliktust jelentettek, a meghódított térség népességeinek hatalmi szervezési modelljeivel szemben. Összehasonlítva a régészeti adatok alapján a két, kora avar és honfoglalás kori modellt, a számos egyezés ellenére, egyértelműen alapvető eltéréseket láthatunk a „presztízsláncolatok hálózata” jeleiként értelmezhető tárgyak elterjedése, koncentrációja kapcsán. E kérdésre térünk ki az előadásunkban.
- Középkor és újkor szekció
Árpád-kori kutak és anyagi kultúrájuk a Szatmárnémeti körgyűrű 1-es számú régészeti lelőhelyről
Belbe Sebastian (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
A 2017-2018-as év során a Szatmár Megyei Múzeum régészei a tervezett városi körgyűrű nyomvonalán összesen kilenc régészeti lelőhelyet azonosítottak, melyek feltárására 2018 tavaszán és nyarán került sor. A kutatott kilenc lelőhely közül az 1-es számmal jelölt régészeti lelőhely egy Árpád-korra keltezhető település részét képezi. A szóban forgó régészeti lelőhely Szatmárnémetitől délre kb. 3-3,2 km-re található az egykori Balkánypatak partján. A feltárt szakaszon összesen 161 régészeti objektum feltárására és dokumentálására nyílt lehetőség. A kutatott objektumok zöme, szám szerint 141, a középkorra keltezhető; a maradék 20 objektum pedig a bronzkor és a császárkor anyagi kultúráját hozta napvilágra. A feltárt szakaszon két középkorra keltezhető kút objektumot sikerült azonosítani. Az említett objektumok betöltéséből jelentős kerámia, fém, illetve állatcsont leletanyag került elő. Előadásom célja a lelőhelyen feltárt kút objektumok morfológiai vizsgálata, és az ezekből származó régészeti leletek ismertetése és értelmezése.
Székelyföld „elrejtett” középkori várai
Botár István (Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda)
Az elmúlt 30 év régészeti-történeti szakirodalmában a székelyföldi várak egyik csoportja Szent László-kori határvédő erődítésekből, előbb székely mentsvárakká, illetve elrejtett közösségi menedékvárakká váltak (Sóvidéken Rabsoné, Tartód várai, illetve Csíkban Várbükk, Pogányvár, Haromvár stb,). Ez a nézet köszön vissza az utóbbi évek monográfiáiban, holott sem a „székely”, sem a „mentsvár” jelleg tételesen nem igazolható és történeti szempontból is kérdéses. A csíkrákosi Pogányvárban végzett tavalyi (2021.) ásatás és az azt követő feldolgozás során egy olyan értelmezési szempont került (újra!) előtérbe, mely megkérdőjelezi a sokat idézett eldugott jelleget és ezeket a várakat világos történeti keretbe helyezi.
Középkori pecsételt díszítésű, szürke kerámia Szatmárról és környékéről
Szőcs Péter (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
Szatmárnémeti belvárosában, 2020 novemberében és 2021 májusában, két rendben végzett leletmentés során, csaknem kéttucatnyi, pecsételővel és más módszerekkel díszített, szürke és feketésszürke kerámiaedény került elő. Az edények anyaga igen finom, homogén és tömörre égett, színe a világosabb szürkétől a feketéig változik. Legtöbbjük korsó vagy kancsóból származik, a kisebb kancsók között karéjos peremű, kiöntőcsőrős változatok is vannak. Az előkerült együttes legjellegzetesebb vonása hengeres, vagy rádlis pecsételővel díszített. Gyakori minta a pont-, a ferde- és függőleges vonalsorok, valamint a növény- és állatábrázolás. Egyes darabokon gótikus betűk, számjegyek, illetve ezeket imitáló ábrák láthatók.
E típusú kerámia formáját és díszítését tekintve eltér az ausztriai importként ismert, grafittal soványított edényektől. Előfordulása is ritka és szórványos a magyarországi leletanyagban, Erdélyben gyakoribb, de a legnagyobb és legösszetettebb ilyen együttesek eddig Moldvából ismertek, 14. század második felére és a 15. század első felére keltezett kontextusokból. Ilyen szempontból a Szatmáron előkerült, valamint a környékről még korábbról ismert töredékek, több még magyarázatra szoruló kérdést vetnek fel e típusú leletanyag eredete, elterjedése és értékelése tekintetében.
Szentély a szentélyben. A nádasdaróci templom régészeti kutatása
Demjén Andrea (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár)
A kalotaszegi Nádas-mente egyik legérdekesebb műemléke a daróci templom. A fennmaradt források alapján az épületet Szécsi András erdélyi püspök építtette a 14. század közepe táján, a kolozsmonostori apát birtokán. A pereskedés miatt felfüggesztett építkezés terveit már a középkorban módosították: a nagyméretű késő gótikus szentélyt hajóvá léptetik elő, befalazzák a diadalívet, a keleti részhez egy kisméretű egyenes záródású szentélyt csatolnak.
A templom régészeti kutatása 10 erdélyi református templom régészeti kutatása projekt keretében valósult meg 2019. októberében, mely teljesen új adatokkal szolgált a templom építéstörténetére vonatkozóan. A templom belsejében, a diadalívnél a kutatás a napvilágra hozta egy éltengelyes záródású szentélynek a keleti és déli alapozását, amely megelőzte a hajóvá alakított késő gótikus szentélyt. A kutatás feltárta az északnyugati részen a szentélyhez tartozó északi hajófalak alapozásának a részleteit is, amely a helyszíni megfigyeléseink alapján sosem épült meg. A feltárás során lehetetlen volt megállapítani a hajófalak teljes hosszát a manapság is használatban levő temető sírkeretei miatt. A geomágneses kutatások beazonosították a templom északi, keleti és déli oldalán a templomot övező egykori cinteremkerítést, míg a régészeti ásatás a nyugati részen azonosította be kőkerítés alapozásának a részleteit. A kutatás során 12 középkori temetkezés került napvilágra, amelyek közül kettőben volt melléklet: egy fémszálas párta maradványa és Salamon király (1063-1074) ezüst pénze.
A kolozsvári Híd utcai kaputorony régészeti kutatása
Lupescu Radu (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Kolozsvár)
2019-ben, az egykori Híd utca felújításával összefüggésben sikerült megkutatni a kaputorony és környezetének egy részét. Lényeges adatokat tudtunk meg nem csak a toronyról, hanem a vele összefüggésben álló városfalról és különösen az elővédművekről. Az előadás során ezeket az adatokat állítjuk párhuzamba a rendelkezésünkre álló egyéb fotográfiai, kartográfiai és írott forrásokkal. A mostani régészeti kutatás azért is bizonyult lényegesnek, mivel kiegészített egy 1968-ban végzett ásatást, amely megfelelő dokumentáció hiányában nehezen volt érthető. Mindezen információk birtokában immár viszonylag pontos képet tudunk alkotni Kolozsvár egyik legfontosabb és reprezentatív kaputornyáról.
A tövisi református templom régészeti kutatása
Darvas Lóránt (Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda)
A régi római utak mentén fekvő települést először 1269-ben Ratka néven említették. Nevének eredetét Orbán Balázs a későbbi Tövisi családtól eredeztette. A Gyulafehérvár és Nagyenyed közötti helységet keleten a Maros, nyugaton a Kárpátok hegyaljai vonulatai övezik. A 13-14. század közötti időszakban alakult ki a mai neve, amely a középkorban a Thuys, Tyvis, Tywys, Teowis formákban fordult elő. Latinosított neve 1333-ban Spinus, majd Villa Spinarum lett.
Német neve a sokatmondó Dreikirchen, amely kora újkori három templomára utal (katolikus, református és görögkeleti). Korábbi német neve Johannes Honterus, Corographia Transylvaniae (Basel, 1532) térképén jelent meg Durnnen formában. 1241 után került a szomszédos települést Diódot is birtokló Gyógyi/Diódi András erdélyi alvajda (1290-1292) uradalmai közé, aki a tatár hadakkal szemben mutatott bátor fellépéséért kapta a Tövis környéki birtokokat, amelyet 1440-ig, a család kihalásáig tudtak megőrizni. 1293-ban középkori egyházáról Róland vajda által kiállított oklevél beszél. 1319-ben említik papját, Domokost, aki 1332-ben a pápai tizedjegyzék szerint 80 dénárt fizet, 1333-ban szintén 80 dénárt, 1334-ben 80 dénárt, majd 3 pensa dénárt, 1335-ben 6 dénár híján 3 pensa dénárt. Ekkor tehát már önálló plébániatemploma volt.
A középkori plébániatemplomot a romanika korában építették, legkésőbb a 13. században, de minden valószínűség szerint már 1293 előtt létezett, amikor oklevélben említették. Plébániatemploma a szászok által benépesített vidék románkori templomépítészetével áll rokonságban. Az eredetileg bazilikális templom a kora gótika jegyeit viseli magán. A plébániatemplom háromhajós templom volt, amely a 14. századi átalakítások nyomát is mutatja (nyugati rész).
A templom tervezett helyreállítását megelőző munkálatok részeként 2019-2020 év folyamán régészeti kutatásokat végeztünk, melyek a templom építéstörténetét több ponton bővítették. Több mint bizonyosra állíthatjuk, hogy a háromhajós bazilika a 13 század második felében épült, két de elképzelhető, hogy három szakaszban. Első szakaszban megépült a szentély a sekrestyével majd hozzájuk építették a főhajót a két mellékhajóval, ezzel egyidejűleg vagy az építkezések harmadik szakaszában megépült a főhajó nyugati részébe foglalt harangtorony. Nem ismert okok miatt a 14-ik század második felében a három hajós bazilikát több mint fele hosszúságúra visszabontották és a kornak megfelelően gótikus stílusban a főhajó nyugati részét toronnyal együtt újraépítették. A leszűkített mellékhajókat nyugati bejárattal látták el. A régészeti kutatásokból kiderült, hogy a bazilika alapozásai több keletelt sírt bolygattak, tehát a 13-ik századot megelőzően már sűrű temető alakult ki ezen a helyen, ami aligha tartozhatott máshoz, mint egy korábbi templomhoz. Ezen korai templom azonosítása érdekében nyitottunk szelvényeket a templomtól délre, ahol úgy a falszíni megfigyelések, mint a geofizikai vizsgálatok elpusztult épületmaradványok lenyomatait érzékelték. Itt a régészeti kutatások során egy 10,5 m átmérőjű támpillérekkel megerősített kétszintes Rotonda (körkápolna) alapfalai kerültek felszínre. Az apszis nélküli Rotonda földszinti része nyugati bejárattal volt ellátva, míg a földbemélyített részre feltételezhetően déli irányból lehetett bejutni. A boltozott alsó szint, szellőző nyílásokkal volt ellátva és csontházként (osszárium) működött. Valószínűleg a templomot érintő 14. századi átépítési munkálatokkal párhuzamosan vagy közvetlen azt követően épült meg a kápolna, a megszűnését (felhagyását) az omladékrétegéből előkerült leletek alapján a 15. század második felére helyezzük.
A régészeti kutatások során előkerült terrakotta boltozati bordák, gyám- és mérmű-töredékek tanúsága szerint az 1520-as évek végén a templomot újraboltozták, mely beavatkozást az épületen végzett falkutatások is alátámasztottak. A 17-18 századi viharos történelmi események következtében az épület nagyon rossz állapotba került. A romos épület helyreállítására/restaurálására 1777-ben került sor Zevk Dániel támogatásával, mely során a templomot új kazettás mennyezettel látták el valamint a 14 században leszűkített mellékhajókat elbontották és a főhajó még megmaradt árkádjait befalazták. A későbbi kisebb beavatkozások/restaurálások ellenére ezen 18 századi állapotot tükrözi jelen pillanatban is az épületegyüttes.
- Középkor és újkor szekció
Fotogrammetria alkalmazása néhány középkori Szatmár Megyei várnál
Laczkó Nándor (Cloudscale Digital), Belbe Sebastian és Szőcs Péter Levente (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
A modern technológia segítségével a régészet számára is hasznosítható eredmények születnek. A Szatmár Megyei Múzeum már a 2000-es évek elején elindította a megye mai és a történeti területén található középkori műemlékek felmérését. Az utóbbi években a modern felmérési és digitális eszközök révén lehetőség nyílt a várak és közvetlen környezetük digitális rögzítésére. Az előadás Tamásváralja (ro: Tămășeni), Borválaszút (ro: Crucișor), Bujánháza (ro: Boinești), valamint Szinérváralja (ro: Seini) középkori várainak felmérését és az eredmények értékelését mutatja be. Az első részben az alkalmazott technikára, módszertanra és értelmezési lehetőségekre szeretnénk kitérni, melynek célja a technika előnyeinek és hátrányainak bemutatása. Az előadás második felében összegezni szeretnénk a lelőhelyekről származó eddig ismert régészeti dokumentációkat, majd azokat a friss felmérésekkel összevetve elemezzük.
A keresdi Bethlen kastély az újabb ásatások tükrében
Bencze Ünige (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely), Zólya Levente-László (Szent László Alapítvány), Lenkey László (ELTE, Budapest)
Keresden található Erdély talán egyik legszebb reneszánsz kastélya és egyike a Bethlen család ősi birtokainak. Számottevő ismeretterjesztő írás, művészettörténeti elemzés és történeti mű tárgyalja a kastély és egyben a Bethlen család történetét. Ugyanakkor alig van olyan tudományos feldolgozás, amely összefoglalja az emlékhez kapcsolható, viszonylag gazdag írott forrásanyagot, az eddigi régészeti kutatások eredményeit és a ma is álló épületrészletekből levonható következtetéseket. Noha a kastély területén már korábban is zajlottak régészeti ásatások, a kastély kiépülését megelőző udvarházról vagy udvarházakról viszonylag keveset tudunk. Az idén a régészeti kutatások mellett geofizikai kutatásokra is sor került, így ezek eredményéről is beszámolunk. Ennek az előadásnak az a célja, hogy a történeti és geofizikai kutatások és a korábbi régészeti feltárások eredményeit összefoglalva megfogalmazza azokat a kutatási kérdéseket, amelyekkel a 2020-ban kezdődött új régészeti ásatásoknak foglalkoznia kell, illetve amelyek a kastély komplex kutatása kapcsán felmerülnek.
Városi régészet és várostörténet Kolozsváron – Gaál Gábor utca: a magánterülettől a közterületig
Toda Oana, Mărginean Florin (Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum, Kolozsvár) és László Keve (Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely)
Az utóbbi időben a történelmi városmag városfejlesztési és szépítési terve nagyon sok önkormányzat napirendi pontján szerepelt. Ez alól Kolozsvár városa és történelmi központja sem kivétel. Ennek eredményeként az új rehabilitációs projektek és a modern infrastrukturális beruházások évről évre egyre több támogatást kapnak. Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum 2021 júliusa óta végez régészeti szakfelügyeletet és mentőásatást a Farkas utca (M. Kogălniceanu) és a környező utcák felújítási munkálatainak keretében. Jelen előadásunk egy kis mellékutcára, a Gaál Gábor utcára fokuszál, mely (az eddig kutatott mellékutcák közül) régészeti, várostörténeti és térképészeti szempontból a legnagyobb meglepetést okozta. A sokáig sikátorként szereplő szűk utcácska eredete a 18. századra vezethető vissza, jelenlegi formáját a 20. század eleji városrendezés következtében nyerte. Megjelenését nagy valószínűséggel a 15. század végén a Római Katolikus Egyház tulajdonát képező, majd a Református Egyház birtokába kerülő városi telkek alapozták meg, amelyek lehetővé tették a két középkori eredetű főutca összekötését északról dél irányba (Király utca és Farkas utca).
A róka esete a libákkal. Avagy ikonográfiai kalandozások régészet és művészettörténet határán
Boér Ilka (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
Az anyagi kultúra körébe tartozó kályhacsempékkel, már előkerülési körülményeik okán is, hagyományosan elsősorban a régészet foglalkozik, azonban a rajtuk megjelenő képeket – különösen, ha valamilyen összetettebb képi világgal találkozunk – érdemes a művészettörténet módszereivel is szemügyre venni. A képek vizsgálata során olyan érdekes adalékok kerülhetnek elő a lehetséges előképek azonosításán túl, melyek már a késő középkor-kora újkor anyagi kultúrája mögött húzódó lehetséges üzenetekre is rávilágítanak, így egyben művelődéstörténeti jelentőséggel is felruházhatják az esetenként akár kevésbé kvalitásos kivitelű munkákat – betekintést nyújtva a korszak polgárságának képi és irodalmi kultúrájába. A libáknak prédikáló róka (más értelmezések nyomán farkas) témája egy érdekes színfolt Kelet-Közép Európa késő középkori művészetében, mely egyéb médiumok mellett, viszonylag nagy népszerűségre tett szert a régió kályhacsempe anyagában. A legtöbb ismert példát a mai Csehország és Szlovákia területéről ismerjük, azonban a jelenet több esetben is felbukkan Románia területén is. Maga a téma több értelmezési lehetőséget is megenged, hiszen egyszerre kapcsolódik a vallási és a világi ikonográfia világához is.
Régészeti diagnózis Ditróban (Hargita megye)
Puskás-Kolozsvári Frederic és Sztáncsuj Sándor József (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy)
A Tarisznyás Márton Múzeum a tavalyi év folyamán, a Székely Nemzeti Múzeum együttműködésével és Hargita Megye Tanácsának támogatásával, Ditró belterületén egy kisebb méretű régészeti kutatást végzett, amely egy lehetséges régészeti lelőhely felderítésére, meghatározására irányult. A kutatást az indokolta, hogy Ditróban mindeddig nem folytak régészeti kutatások, a Tászok-tetőn kívül egyetlen régészeti lelőhely sincs a község területén pontosan beazonosítva. Azért esett a választásunk a Kőhídi-iskola környékére, mert több olyan adat állt rendelkezésünkre, amely arra utalt, hogy a település egy korábbi fázisát ezen a részen, a Martonka és a Ditró-pataka közötti területen érdemes keresnünk.
A régészeti kutatás során négy szelvényt nyitottunk a Kőhídi-iskolaként ismert, „Eszterlánc” napköziotthon területén, ezekből azonban, némi 20. századra keltezhető régészeti anyagon kívül, nagyon kevés értékelhető lelet került elő. A Martonka-patak déli oldalán nyitott szelvényben már egy kisebb régészeti objektum és a 18. századra keltezhető kerámia és csempekályha töredékek is előkerültek. Az Első Katonai Felmérés térképe alapján abban a korban itt egy vízimalom működött. Két további szelvényt a szomszédos domboldalon nyitottunk, az egyház tulajdonában álló területen, ezek a szelvények azonban teljesen üresnek bizonyultak. További szelvények nyitására nem adódott lehetőségünk. A kutatás – bár látszólag nem túl eredményes – nagy segítséget nyújthat a késő középkori Gyergyóditró egykori kiterjedésének, illetve a település lakott területének pontos meghatározásában.
JEGYZETEK
Bereczky Sándor, 2022.05.20.