A kiállítás Nagy Imre (1893–1976) festőművész munkásságából 125 alkotását mutat be a Művészeti Múzeum gyűjteményéből, melynek tekintélyes részét, mintegy 100 művet, a festő 1959-ben adományozta a múzeumnak a Marosvásárhelyen töltött évei, valamint az itteni barátainak vendégszeretete iránti hálából. A tárlat Nagy Imre művészi útkeresésének néhány irányát tárja elénk: az olajfestékkel, vízfestékkel, temperával, tintával és fametszéssel készített művei technikai szakértelmét is bizonyítják. Portrék, önarcképek, aktok és tájképek tarkítják a kiállítást.
A zsögödi születésű Nagy Imre (1893–1976) azon erdélyi művészek körébe tartozik, akiknek munkásságát mélyen befolyásolta szülőföldjük, otthoni környezetük lelki, fizikai valósága. Alkotásainak jelentőségét nemcsak a helyi közösség ismeri el.
Képzőművészeti ismereteit Budapesten és Kecskeméten sajátította el, majd részt vett a Nagybányai Művészeti Központ tanfolyamain is. A Barabás Miklós Céh alapító tagja. 1949-ben meghívták tanárnak a kolozsvári képzőművészeti főiskolára. A hosszú, 54 évnyi alkotói időszaka alatt számos egyéni és csoportos kiállítása volt, elsősorban Marosvásárhelyen, Brassóban, Bukarestben, Budapesten és Londonban. Számos díjjal is kitüntették, melyek közül a Zichy Mihály grafikai díj a legjelentősebb.
1924-ben hazaköltözött Zsögödre, de szoros kapcsolatot ápolt a korszak művészeti életének képviselőivel. A 80. születésnapja alkalmából a zsögödi szülőházban felavatják az adományaiból összeállított galériát, melyet később kibővítenek. Alkotásain a fény-árnyék kontrasztok drámai hatással bírnak. De a portrék és az önarcképek, mint pl. a Kelemen Lajos, Benczédi Sándor, Önarckép maszkokkal, Dupla önarckép, Önarckép emlékekkel stb., című munkái a pszichológiai önvizsgálatra való képességét mutatják meg, mely az ábrázolt személyek, illetve a saját belső érzéseinek nagyon finom és mélyreható visszaadását eredményezik. A természeti környezetben ábrázolt személyekről vagy az ártatlan tájakról készült kompozíciói egy érett szellemiséget, spontaneitást, kromatikus feszültséget és nagy szintéziserőt láttatnak. Ezek egy olyan sajátos élétmód mély ismeretét jelzik, amelyben a festői hely összefonódik a legkülönfélébb társadalmi realitásokkal.